A második bolygón lakott a hiú.

     - Lám, lám! - kiáltotta már messziről, amikor megpillantotta a kis herceget. - Meglátogat egy csodálóm!
     Mert aki hiú, annak az összes többi ember olybá tűnik, mint a csodálója.
     - Jó napot! - mondta a kis herceg. - Fura kalapja van uraságodnak.
     - Arra való, hogy megemeljem - felelte a hiú. - Hogy viszonozzam vele az ünneplést. De sajnos, soha nem jár erre senki.
     - Úgy? - kérdezte a kis herceg, és egy szót sem értett az egészből.
     - Csapd össze a tenyeredet - javasolta neki a hiú.
     A kis herceg összeütötte a két tenyerét. A hiú szerényen megemelte a kalapját.
     "Itt már mulatságosabb, mint az imént a királynál volt" - gondolta a kis herceg, és újra összeverte a tenyerét. A hiú meg újra megemelte a kalapját.
     Így ment ez öt percig; akkor a kis herceg elunta az egyhangú játékot.
     - Hát ahhoz mit kell csinálni, hogy a kalap leessék? - kérdezte.
     A hiú ezt egyszerűen elengedte a füle mellett. Aki hiú, az csak a dicséretet hallja meg, soha mást.
     - Valóban nagyon csodálsz engem? - kérdezte a kis hercegtől.
     - Mit jelent az, hogy csodálni?
     - Csodálni annyit jelent, mint elismerni az illetőről, hogy széles e bolygón ő a legszebb, a legjobban öltözött, a leggazdagabb és a legokosabb.
     - De hiszen te egyedül vagy a bolygódon!
     - Azért mégiscsak tedd meg! Azért mégiscsak csodálj!
     - Csodállak - mondta a kis herceg, és egy parányit megvonta a vállát. - Csak azt nem értem, mire jó az neked!
     És sietve odébbállt.
     "Szó, ami szó - gondolta útközben -, a fölnőttek nagyon-nagyon furcsák."
 

Vote for polarhome